photo by morpho

 „A világ olyan, mint a kút, minden cseppjében ezer nap alszik”
Rúmi

Valójában egy óriás fejében vagyunk, ezt gondolta nagyanyám, mikor gyerek volt. Meztéláb iparkodott a nagyszoknyás, kendős asszonyok után, hogy az aratásban segédkezzen, és akkor, az ebéd utáni rövid pihenőidőben, a búzamezőt elárasztó, árnyéktalan napfényben fürödve megfejtette az univerzumot. Vagy hűs házuk döngölt földpadlójára locsolta épp az egymásból keletkező csigavonalakat, és ott ötlött fel benne a gondolat. Esetleg este, mikor már feljött a hold, és anyja szólt, szaladjon ki a kertbe, mert hangosak a tyúkok, talán egy róka jár arra. Akkor a parasztlányka megállt a hátsó kapuban, nézte, nézte, hogy milyen titokzatos a horizonton kirajzolódó dombok sziluettje, és ott merült fel benne az elképzelés: itt élünk mindnyájan egy óriásban, végeláthatatlannak tűnő égboltunk csillagai egy hatalmas testhez tartozó hatalmas fejben ciripelnek. Ebből persze egyenesen következik, hogy az óriások egy még nagyobb óriás fejében élnek, és a mi fejünkben is ott zenél egy teljes univerzum.
Amikor én voltam gyerek, játékból addig mondogattam hangosan, vagy gondolatban a szavakat, például azt, hogy edény, vagy, hogy kanál, míg egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedve egyszer csak ott találtam magam, ahol a szónak már nem volt semmi értelme. Összefűzött hangok, jelentés nélkül. De hová lesz az a világ, amit nem lehet megnevezni? Egyáltalán, létezik?
Még kisebb lehettem, mikor első Balatoni fürdőzésem alkalmával kértem apámat, hogy most már ne hullámoztassa a vizet. Hiába győzködött, hogy nincs hozzá semmi köze, nem engedtem az elképzelésemből, mi szerint mozgásával képes felkavarni az egész tavat. Hiszen minden körülöttünk, velünk együtt mozdul, változik. Ahogy lépünk, lábnyomokat hagyunk a nedves fűben, ahogy talpunkat ráhelyezzük a puha iszapra, az pillanatra felkavarodik, és tovább haladva, miközben karunkat mozdítjuk, a tiszta víz egyre nagyobb körökben fodrozódik, egész biztosan addig, míg a hullámok el nem érnek a túlpartra, aztán onnan vissza, így, végeláthatatlanul, folytonos keringésben. Akik pedig olyan hatalmasak, mint a szüleink, óriási hullámok előidézésére is képesek. Ez a szív logikája.
Sokkal később, úgy két éve, egy szép szeptemberi estén a Kossuth Klubba igyekeztem. Még épp időben érkeztem ahhoz, hogy a teltházas író-olvasó találkozó helyszínére be tudjak préselődni. A nyitva hagyott ajtóban álltam, félig bent, félig kint. A tömeg egy része kifolyt a folyosóra, de onnan is egyként fülelt a norvég szerző közvetlen szavaira. És akkor Petterson egyszer csak teljesen komolyan azt mondta: szerintem halál nem létezik. Miért nem? Kérdezte megrökönyödve a moderátor. Mert semmi értelme, egyszerűen nem logikus, felelte az író, majd a kis csendet kihasználva a mennyezeti világítástól csillogó üvegkancsóból megtöltötte poharát, és ivott egy korty vizet. 

Virág Krisztina

*sema – a muzulmán szúfi szerzetesek mevlevi rendjéhez tartozó kerengő derviseinek meditatív, körbe-körbe forgó, táncos szertartása. A dervis szó szerinti jelentése: küszöb.