Nagy Zopán: Anna - 1994

Jól emlékszem a pillanatra, mikor egy késői estén megjelenik. Olyan tizenhat lehetek, egy régi tanácsi üdülőben vagyunk, fotelek, székek, még a hetvenes évekből, kerek asztalok, kis terítőkkel, hasas tévé a sarokban, társasok, néhány könyv egy polcon, és hatalmas üvegajtók ki a kertre. Sötét van már, tíz óra körül, a rücskös falú épület mögött pedig ott csobog a Balaton. A nagy ajtók valamiért nem a tóra néznek, hanem a mélyzöld parkra.
A vendégek mind a központban sétálgatnak, hűtőmágnesek, úszómatracok, műanyag színes szandálok és csörgő karperecek közt bolyongnak barnán, kakaóvaj szagúan egymásba karolva, és néha becsábulnak egy-egy tarka boltba, hogy megnézzék az óriás színes fürdőlepedőket, meg azokat a miniruhákat, amiket idén olyan sok lány visel a parton, előnyös és szexi, mondja az eladó, aki jóízűen gyümölcsrágót nyammog. Az üzletsor mögött forog a vándor vidámparkosok ringlispílje, és színesen villognak a fények.
Egyedül téblábolok az üdülő nappalijában a fenyőpolc előtt, épp néhány könyv közül szagolgatom az egyiket, poros, régi, sárgás lapok, selymesek. A gyér világítástól sejtelmesen fénylő oldalakba szagolva vágyakozom, pár másodperc és eltűnök egy párhuzamos világba. Állok és transzba esve tapasztom a nyitott könyvet arcomra, mikor valamiféle sejtelem okán, vagy mert apró zajt hallok, nem is tudom, minden esetre lejjebb csúsztatom a könyvet ujjaim között, és kilesek mögüle.
Ő a kitárt üvegajtók egyikében áll, mögötte a sötét udvar, előtte a poros fényű terem, annak másik végében pedig én.
- Szia – mondja.
- Hello – viszonzom köszönését.
- Olvasol?
- Csak szagolgatom.
- Innen jöttem a szomszédból – fejével a mellettünk elterülő telek felé biccent, a kerítés irányába.
- Nyaralsz? – kérdezem sután.
- Igen, itt van üdülője az intézetnek.
- Milyen intézetnek?
- A fóti.
Szóval árva, gondolom. Hogy került ide?
- Átmásztam a kerítésen – feleli mosolyogva a fel nem tett kérdésre. - Idén szabadulok – így mondja, szabadul, és két karjával rövid pillanatra széttárt madárszárnyakat imitál.  - 18 leszek szeptemberben.
- És hová mész?
- Nem tudom – válaszolja, és közben megvonja vállát.
Csend van. Hosszú. Vagy rövid, fogalmam nincs. Nem kínos, inkább természetes. Ha egyszer nincsenek válaszok. Áll ott, az ajtóban, nem jön beljebb, mint aki elég szabad ahhoz, hogy átmásszon a kerítéseken, de a házakba már nincs bejárása. Én sem mozdulok, pontosabban most leülök egy kifakult fotelre a kockaöves társalkodó egyik asztalához, a könyvbe kapaszkodok, és várok.
De ő nem lép közelebb.
- Itt nyaraltok a családoddal? – kérdezi. Gombócot érzek a torkomban. Mennyire vártam, hogy mindenki elvonuljon végre a központba, hagyjanak békén, húztam a számat, nem megyek velük.
- Igen. Neked van valakid, akihez költözhetsz, miután…
- Nem nagyon. Talán lesz valami munkásszálló. Aztán esetleg összeköltözünk páran. Van egy kiskutyám. Tegnap találtam.
- Értem.
- Most megyek, észreveszik, hogy eltűntem.
- Ok. Várj!
- Igen? – Fordul vissza az ajtóból.
- Akkor, szia – mondom egy kis hallgatás után.
- Szia.
Nézem, ahogy alakja eltűnik a park fái között, aztán tekintetem a könyvre téved, amit még mindig a kezemben szorongatok. Egy indián regény. Illik őhozzá. Elképzelem, mielőtt elhagyja az intézetet, a kapuban állva rövid barna hajába hosszú színes tollakat tűz, s egy kölyökkutyával a nyomában elindul a busz felé.  A madártollak lépéseinek hol tétova, hol határozott ritmusára ringatózva kopott pulóveres vállát simogatják.

Virág Krisztina