Fotó: Varga Imre

Normális helyen rétegződnek a dolgok, szépen egymásra. Kalotaszegtől kasztanyettáig, Poldi bácsitól Kassáig. Nem kell mindig nulláról, Gógtól meg a másiktól. Fejtől lábig ér a történelem. De a szélen ritkán van így. Felégnek, eltűnnek, megszakadnak a dolgok. Nincs kiből és ki ellen, mindig nulláról, megint elölről. Ritkán érzem az előttem mászók szagát, és rám sem simul senki hátulról. Önnön szarszag non coronat és a protestáns talicskázás etikája sem lett iskolai anyag. Így aztán marad a felfuvalkodott nem ismeret, mert hát a hazai gyártású elemlámpa fénye előre is, hátra is csak néhány métert visz, úgy meg nehéz navigálni. Itt mindig egyszemélyes csapatok lesznek, magányos kúszás, és a tanyasi éjszaka összes réme. 
Mike Modok

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hát akkor legyen a cél az út másik oldala. Álmodhattunk volna  nagyobbat is, de lássuk be ez is szép eredmény lenne. Hiszen láthatóan vannak gondok. Főleg hátul. A lelkesedés még vinné, de a kondíció hiányzik. És persze lecserélhetnénk, és bevehetnénk a csapatba egy olyat, aki eltolja az egész bagázst a házig meg vissza, de ezt nekünk kell megcsinálni. Ha nem megy, akkor lejövünk holnap reggel is, visszanézzük videóról a mát, kielemezzük a hibákat és nekifeszülünk újra. Én már nem is tudom ki volt az, aki azt mondta, hogy ne sétáljunk át. Talán a Szatmári. Lejártunk ide, kártyáztunk, nyársaltunk, beszélgettünk, jól megvoltunk. És igen, emlékszem a Szatmári mondta, hogy vagy együtt megyünk át, vagy sehogy. Nem nagyon értettük, mert egyikünk sem akart átmenni,  főleg így nem, de valahogy csak rádumált minket. Hogy új ingerek, más perspektíva, és hát ki szeretne begyöpösödöttnek látszani. Azért várom már, hogy átérjünk. Hiányoznak a kártyázások meg a  beszélgetések.
pzs

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem tudom nem észrevenni, hogy a Honzacsek Stefi, többszöri kérésem ellenére sem hajlandó lábfejre hízni. Szerintem meg sem próbálja, csak legyint magában, és rendetlenül étkezik. A nyakam a centrum, ő meg egyszerűen felnyársalja a dárdaszerű lábával. Attól félek, hogy a produkció napján egyszerűen nyársra húz a porond kellős közepén. Aztán meg majd hallgathatok anyámtól, meg az ő anyjától, hogy miért nem a vízilabdát választottam. Ami ingyenes, mert nincsen medence, de szerintük én úgy sem értek hozzá, mert még egy edzésre sem mentem el, és az ő idejükben örültek volna, ha egyáltalán. Szóval két választásom van, az egyik, hogy most azonnal megkérem a Stefi kezét, és elmagyarázom neki, hogy ha én elbukom a porond kellős közepén, akkor az anyósától ezt fogja hallgatni az élete végéig, vagy feleségül veszem és anyám minden egyes családi ebéd alakalmával az orra alá fogja dörgölni, hogy a zsír sokkal egészségesebb, mint a koleszterin. Stefi döntened kell. 
vi

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hogy Bertrand de Chartres vagy Newton vagy valaki más mondta mindegy: Óriások vállán állunk. De mi van, ha 90 fokkal elfordítjuk a képet? Csak egymás mellett fetrengünk. De ebben is van élvezet. Bár lehetetlen függőlegesbe lendülni, előre araszolhatunk. Talán hátra is, de csak centiméterekre látunk előre. De ez nem biztos, hogy baj. Arccal a föld felé, figyelmünket apró dolgoknak szentelhetjük. Tanulmányozhatjuk a füvön ülő vízcseppet. A hangyaszorgalmat. A matrac pórusait. Vagy mondhatjuk, hogy eleve így akartuk. Hogy utunk a dilettánsok számára kifürkészhetetlen, hogy igenis van értelme, hogy tartunk valahová. Még ha nem is dolgoztuk ki teljesen, minden meglesz a maga idejében.
hk