Fotó: Fecher Ágnes

A tenger csendben építkezik a sivatag érdekei ellen. Úgy szippantja be a jégmezőket, mint mohó kokainista a napi adagját. Nem túlságosan izgatják a változások, mivel ő alapjában véve a világ kezdete óta ugyanolyan: sok víz, amiben ez-az úszkál (halak, kontinensek, hajóroncsok és egyéb civilizációs kacatok). Wittgenstein meg törhette a fejét az első világháború lövészárkában, hogy ki és milyen alapon meri bizonyossággal azt állítani, hogy az a pocsolya (amely jelentés szintén kétséges) az nem más, mint a tenger. De kár türelmetlenkedni, egy nap minden árkot befed a víz, és a fej nélküli hullák úgy lebegnek majd a felszínen, mintbefejezett melléknévi igenév egy tőmondatban.
má 

  ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Húsz fok van. Ma van a névnapom. Tél van. Otthon is, csak 30 fokkal kevesebb. A part kihalt. Üres napozóágyak sorakoznak mellettem. A cipőmet már rég levettem, mert most először sétálok fehér, selyemérzésű homokban. Egyedül vagyok. Szeretném, ha Anya látná, milyen a tenger. De már sosem fogja. Mögöttem az étteremben nagykabátos, csizmás helyiek ebédelnek. Meg engem néznek, hogy elmeroggyant vagyok-e. Nekik most HIDEG van. Nekem meleg és különleges. Ez a négy nap olyan, mint a mese. Pálmafák. Szállodák. Áramvonalas, méregdrága autók, bundák, ékszerek. Turisták. És katonák. Fiúk lányok vegyesen. Fiatalok.  Egyenruhában. Fegyverrel. Háborúra készülnek. Isten országában.
L.Cat

  ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem tudja, hogy nézem. Úgy tűnik számomra, hogy már órák óta ott áll és figyeli a vizet, de hát egy gyereknek még tud végtelen lenni egy délután. Aztán kecsesen lehajol és felvesz egy kagylót. Mintha lassítva látnám. Olyan kagyló ez, amilyet, már mindenki szedett ki tucatszám a tengerből, egyszerre közönséges és egyedi. Aztán oldalra néz, észrevesz, felém fut. Kicsit megemelem a sarkam, mert valamivel magasabb nálam. Hirtelen mozdulattal felém nyújtja.
- Tartsd titokban, különben azt hiszik, hogy szerelmes vagyok beléd – mondja, nekem meg remeg a gyomrom az izgalomtól. Amikor átveszem a kincset, kicsit egymáshoz ér a kezünk. Pár másodperc múlva visszafut, és újra elkezdi állhatatosan vizslatni a tengert. Mintha az egész meg sem történt volna.
Durván tizenöt év múlva felemlegetem neki ezt a kalandot.  Látom a szemén, hogy fogalma sincs, hogy miről beszélek.
hk