Fotó: Birtalan Zsolt

A tengerész vagy horgonnyal álmodik, vagy sirállyal. Előfordul, hogy nem tud dönteni a kettő közt, de akkor feldob egy csákányt, aztán valami majd csak kiesik belőle. A tengerész igazán csak akkor kerül bajba, ha mindez csak árnyéka önmagának. Nagyon vágyódik vissza valamihez, ami már biztosan nem lesz úgy, ahogy volt, mert nem lesz az már sehogy se, de pont ettől baromi jó az egész. Mert legalább a nosztalgikus feeling az megvan, meg persze a sirály és a horgony. Amikor még gyerek volt, utálta az egészet. Gyűlölte a sirályszart vakarni a fedélzetről és rühellte felhúzni azt a kibaszott nehéz horgonyt. Sok minden megváltozott azóta, de soha nem fogja megérteni, hogy miért szépül meg a múlt és miért szar mindig a jelen? Vajon ez mindig így lesz? A jövő is jelen lesz egyszer, aztán meg múlt és bármilyen közhelyesen is hangzik az egész, mindig ott lesznek a sirályok, meg a horgony, esetleg a csákány. Most már csak az a kérdés, hogy érdemes-e mindezért élni egyáltalán, vagy inkább hagyni kéne a picsába az egészet és beugrani a vízbe a horgony után? A sirályok úgy is szarni fognak az egészre…
(morpho)

  ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Apám napi két doboz Fecskét szívott. Nem mindig ott, ahol ő akarta, mert például a szobában nem. A teraszon igen, az udvaron is, a konyhában néha, de a szobában nem. Ott volt a tévé és ott volt a család. Például, ha Onedin szelte az óceánt és apámnak hiányzott a füst, akkor ők ketten nem lehettek egymással szemtől szemben. Ki kellett mennie az ajtó mellé. Nem Onedinnek, mert ő neki nem tudtuk elmondani, ugyanis nem értett magyarul. Apám szívott kint, fújta be a füstöt, mi meg szúrós szemmel követtük azt a kecses fehér izét, ahogyan átmászik a szobán, egészen az ablakig, majd kisurran valami résen. Pontosan így képzeltem el apám lelkét is. És nekem lett igazam. Pedig azóta megszűnt a Fecske.
vi

  ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mimézis 

Az árnyék lemásolja a kifeszített szárnyú madarat, a fényképezőgép megörökíti ezt a pillanatot, ugyan egy kicsit másképp, mint a árnyék alatt ülő férfi, aki szintén tanúja a falon megjelenő fényjátéknak, de ahogy megpillantja azt, utána rögtön el is felejti, hiszen az emberi elme befogadóképessége véges. Aztán jönnek a szavak. A kép szöveggé szublimálása valójában a másolat másolatának másolása.  Így gyakorlatilag nincs is szükség az eredetire. Minek az? Mehet is rá az atombomba, vagy jöhet a cunami, a globális felmelegedés, a modernkori jégkorszak vagy az is elég, ha minden tőzsde egyszerre kezd el meredeken zuhanni. Végeredményben kit érdekel, csak a mimézis számít.
má