Fotó: Aknay Csaba

A szüleimnek nehéz gyermekkorom volt. Nem sírtam, nem lázadtam, nem ordítottam, még az ínyem is csendben repedt. Mindig időben hazaértem, még akkor is, mikor csak fejben barangoltam. Anyám szerint szerelmes voltam a magányba, és ezt azóta tudja, mióta apám már nincsen. Mondtam, hogy talán igaza lehet, de szerintem a kapcsolatom a magánnyal egyoldalú, és ez inkább logikai kérdés, mintsem érzelmi állapot. „Fiam, ha neked ez így jó, akkor én nem szólok bele.”
De beleszól, és ez így van jól. Ez maga az anyaság definíciója, illetve csak az egyik azok közül, mert még ott van a vasalt illat, ami elkísér a lerobbant metró azbeszt szagú alagútjában is, vagy a vigyél egy kis lecsót mondat, vagy az igyál egy kis teát, legyen törés, nátha vagy rák. Ha eszem a főztjét, úgy bámulja a számat, mint egy oltárt. A szélén megcsillanó szaft, pedig egyenesen a szent szűzérme nektárja, ami gyógyír, „mert magamnak minek főznék, kisfiam”.
 Mert különben bele fogsz szeretni a magányba. Az pedig nem érzelem, hanem logika, és abból következnie kell valami ismeretlennek, vagy legalább egy elfogadható dolognak.
„Mindent megismertem, amit kellett. Nézd csak meg a bugyogómat. Mikor leány voltam, akkor sem száradt mellette gatya, és most sem. A kettő között viszont volt egy forradalom, egy rendszerváltás, egy férj, meg a gatyái és itt vagy te, meg a nővéred is. Azért szerintem ez egy kicsit több, mint logika. Nekem ez egy csoda.”

vi