Fotó: Aknay Csaba

Szívesebben szerepelnék csoportképen, családi albumban, egy magazin mellékletében vagy egy menő vodka dizájnolt címkéjén. Ideák és gyorskölcsönök hirdetési arcaként. Rám nézel, felveszed, belehalsz. Nem csak te, még az is akit szeretni fogsz, vagy csak ránéztél, miközben rámarkoltál. Ott lennék a bunkók évszámos tetkóiban, a Jézus portrékban, a jakuzán, a másodedzőn, a pom-pom lányok orgazmusában, ott lennék miközben beütöd a pin kódodat, majd kiveszed és számolod. Mire lesz elég? Ráadásul eltelt már tizenkét hét, hogy nem figyeltél, hogy nem volt biztonságos, és most már tuti hogy elmondható. A részegen elmorgott hülye dalok, a csapatleépítő tréningek, a szilvás unicum transzcendenciája, ami eleve a keserűség sas kabaréja, ez mind én vagyok. Lajos vagyok a sátán. Csupa kisbetűvel. Igen, sajnos a nagybetűs Sötétség messziről tesz rám. Idebaszott ebbe a kicsiny fénypászmába, ahelyett, hogy hirdethetném a rákot egy megmutyizott trafik legfelsőbb polcán. Lennék szívesen egy tény a Tényekben, olyan halálos vagy világmegváltó. Vagy legalább egy film tizennyolcas karikával. Egy nyomorult felhő, amit bemond az időjós, egy elrontott ötvenmilliós válasz, ami kvízbe fulladt, mert buta volt és nem kapálódzott. Sokkal jobb lenne rosszabbnak lenni. Mutatni, hogy az eltolódott párhuzamosok csak a végtelen után találkoznak, akkor is csak azért, hogy bosszanthassák egymást, mint kövér mókusok a telet. Tulajdonképpen egy látens istenné ittam magam. Lajos vagyok, a spicces sátán.

vi