photo by morpho

Egyszerűen biztos vagyok benne, hogy most tényleg felszállt arra a rohadt metróra, leült az első üres ülésre és reméli, hogy én is felszállok, mellé ülök, rámosolygok, és minden ugyanúgy megy majd, mint eddig. De ennyire könnyen nem adom meg magam. Persze legszívesebben felszállnék és megadnám, de még nem tudom. Azt találtam ki, hogy várok. Ha most rögtön megírja, hogy sajnálja, akkor felszállok. Ha nem, akkor az ellenkező irányba megyek, és én írok neki, hogy sajnálom, hogy még csak nem is sajnálja. Jaj, de azért nagyon remélem, hogy nem indul el még az a metró! Vagy csak nélküle, mert az utolsó pillanatban kiugrik az összecsukódó ajtók között.
Tudom, hogy itt áll kint a peronon. Úgy tesz, mintha a szembejövő kocsira várna, de nem arra vár, hanem egy jelre. Itt is van ez a rohadt telefon. Bocs – ennyit elég írni neki, de nem tudom, hogy elküldjem-e. Istenem, hogy minden ott folytatódjon, ahol most tart? Hogy megint „hálás” legyek neki, amiért „megadta magát”? Inkább várok egy kicsit. Hátha ő ír, hogy bocs. Hátha valami máshogy történik, mint szokott. Mondjuk, az utolsó pillanatban mégis beugrik az összecsukódó ajtók között.
pihe

           ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Az utolsó metró első kocsijában. Lemerülve, töltés nélkül. Fülke? Nem tudom a számát. Szeretem? Nem tudom a számát. Komoly kapcsolat? Ha nem tudom a számát? A szeme kék. A haja fél hosszú, pont egy ölelésnyi széles a csípeje, a nyakának békesség illata van. Odamegyek. Ki tudom magyarázni. Dzsigolóba megyek. Nézd édesem, lehet, hogy nem vagyok józan, nem szóltam, hogy jövök, de arról sem, hogy elmegyek. Tehát olyan mintha otthon ülnék, miközben itt vagyok. Érted ezt a csodát? Akartam hozni virágot, de nem arra jöttem. De nézd csak milyen csillagos az ég? Szép ugye? Látod, ha nem jöttem volna, átaludnád ezt a csodát. A reggeli műszak megvár. Én csak azért jöttem, hogy megmondjam lemerültem, és nem tudom a pin kódomat. Ja és, hogy békesség illatú a nyakad. Igen. Békesség. Hát nem nagyszerű?
vi

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Hasogat a koponya. Még a cápák is alszanak. Reszketnek az agysejtek. Valaki kapcsolja le a fényeket. Ez az egész olyan, mint egy víz alatti múzeum. A tenger hordaléka szépen rárakodik a bőr gyűrődéseire, a végtagokat betekerik a hínárok, és a kőszobrok üregeibe kisebb halak húzódnak be menedéket keresve.  Milyen kár, hogy a Kálvin térnél ki kell majd szállni. Felhívom anyámat.  Szedhetnék belépőjegyet. Egy euró. Nem, inkább tíz. Ezért kétszer körbejárhatnának. Esetleg tátoghatnék is. Igen, arra talán még képes vagyok. Kegyetlen dolog az embereket a föld alá terelni. A mi természetes élőhelyünk a felszín. Klassz lehetett tizenöt millió évvel ezelőtt, amikor még vidáman úszkáltak a cápák a Kárpát-medencébe! Hülye klímaváltozás! Igen, igen. Kapja be a klímaváltozás!
má