Fotó: Nagy Krisztián

Emelet

Valami perverz önkínzó vágy vitte fel a várba mindennap. Padláslakásban lakott. A negyedik emelet felett. A lépcsők gonoszul és kíméletlenül kígyóztak, és már az első emelet után úgy érezte, csakis a mennyországba végződhet ez a felfelé való szuszakolódás. A lábai először zsibbadtak, majd mázsás súlyként húzták le a testét. A levegőt a harmadik emelet előtt kezdte el kapkodni, és szomorúan konstatálta: mennyivel könnyebb lenne minden, ha tényleg ki tudná köpni ott helyben, abban a pillanatban teljesen fölöslegesnek, sőt hiábavaló tehernek tűnő szervét. Amikor felért a negyedikre, onnan minden könnyedén ment, mert már nem érzett semmit.  És az jó volt.
Ezért ment fel a várba is. Minden nap. Hogy kipróbálja magán a saját balsorsát.
má

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- 

Tudja, azt szeretném, ha lenne végre rólam egy rendes kép. Egy komoly. Az egész életemet bohócként éltem. Minden este mosolyt rajzoltam az arcomra. Akkor is mikor meghalt az apám, akkor is mikor kiégett a lakókocsim, és akkor is mikor kitört a béke, hogy legyen egy újabb háború. Ha úgy nézem, én egy hazug csaló ember vagyok, aki meggyalázta az igazság oltárát, hogy trónja lehessen a szórakoztatás templomában, ahol semmi helye sincsen egy trónnak sem. Érti ugye? Ha őszinte képet szeretnék magamról, akkor gondoljuk azt, hogy én ott lent sétálok azon a gyöngykaviccsal felszórt parki sétányon, de közben itt állok és várok. Várom, hogy magam alá érjek és akkor ezt a nem túl erősen idehabarcsozott kőtömböt a saját fejemre taszítom. Na? Le tudja ezt fényképezni?
vi

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------  

Talán kegyeleti okokból, talán a tudata mélyén motoszkáló mágikus hiedelem vezette, ha valaki meghalt, akkor sem törölte a címjegyzékéből. Így aztán telefonjában egyre gyűltek a szellemek. Az évekkel együtt maguktól lettek egyre számosabban, ahogy az elöl hagyott tejben az élet szaporodik, ahogy a városi hókupacok gyűjtik a szmogot, az útszéli árkok a szemetet. Rettegett, ha többen lesznek, mint az élők, oly közeli lesz az enyészet, hogy képtelen lesz nem tudomást venni róla. Felhívott néhány már megszűnt számot. Nem azért, mert arra számított volna, hogy felveszik, csak hogy becsapja végzetet, de ezzel csak azt érte el, hogy minden telefoncsörgésre összerezzent. Ilyenkor jólesett valami tényleg létezőnek odatámaszkodni.
hk