Árnyékok no. 2
Fotó: Varga Imre
Egész egyszerűen nem bírta elviselni, hogy szemből fényképezzék. Az olyan érzés volt, mintha valaki felhasítaná a mellkasát, hogy szívét megragadva, kiszorítsa a testéből az életet. És ez az emberi lelket a tűrőképesség határára sodorja, ahol vigasztalhatatlanul imbolyog az ismeretlen és a tovatűnő, majd végül egymást átkarolva bezuhannak a pillanat hamis boldogságába. Ez nagyon kimerítő, emiatt sosem engedte, hogy a kamera farkasszemet nézzen vele. Akkor már inkább hátulról. Mert azt nem látja. Persze tudja, hogy ugyanúgy a lelkére tör az objektív. De mit lehet tenni ezzel a szörnnyel?! Még szerencse, hogy sosem volt túl jó a memóriája. Így aztán amikor már elkattogtak a hátába a fények, már nem is ...